Szatmár!

... Eddig gyűjtöttem az energiát és a bátorságot, hogy publikáljam az első olyan versemet, amelyet már mondhatjuk, hogy felnőtt fejjel írtam... Több mint egy éve. Íme!

Hjaj, szép város az a Szatmár,

Tere közepén a fájdalom áll.

Fájdalom, melybe belesüllyedtek mások,

Régi időkben, kivétel nélkül,

Románok, magyarok, szászok.

Az akkor volt.

Az akkor volt, amikor

Amikor a fájdalom szép csendben

Végigvonult.

Nyomot hagyva az egész országon,

Kiáltott a szenvedés, de

Kimondani nem lehetett soha. 

Fiatal vagyok; mit tudhatok róla?

Csak azt, ami belőle maradt...

Szegény emberek nyomorúsága,

Egy kifosztott, elvesztegetett Románia

Vagy megfáradt emberek

Elvesztegetett Magyarországa...

Szegény, drága országok!

S te szegény, drága lélek,

Kettő közt nem osztozhatsz, nem engednek.

S szakadatlan csengenek fülembe a

Szokatlan szatmári-szavak,

[mérgezett nyilak]

Lehet, nem lehet? Ki mondja meg?

Büszke román, mi a neved?